hetilap

Hetek hetilap vásárlás

2010. 12. 23. (XIV/51) Lapszám

Tartalom ajánló

Külföld

Helyszíni tudósítás Afganisztánból

A nagy játszma – így nevezték a 19. században a brit és az orosz birodalomnak a Dél-Ázsia fölötti dominancia megszerzésére irányuló erő­feszítéseit. Afganisztán, ez a mesterségesen létrehozott ország, ütköző­zóna volt a két hatalom között. Harcokból ma is van elég, de most a nagy kérdés, hogy a Nyugat bírja-e szuflával, hogy egyszerre folytat háborút és épít államot Afganisztánban.

Belföld

2010 - Egy igazán mozgalmas év

Az idei év gyakorlatilag áprilisig arról szólt, hogy mi fog történni a választáson, mekkora többséget szerez a parlamentben a Fidesz. A fontos események végülis ezután következtek. Sajátos év végi összefoglalónk Nagy B. György tollából.

Hit és értékek

A szív bajnokai

Bár a fekete tinédzser befogadása látszólag egy hirtelen ötlet hatására történt, a Tuohy család valójában már évek óta életformaként gyakorolta a jótékonykodást, amikor először találkoztak az utcán „anyátlanul” kóborló Michael Oherrel. Akkor még álmukban sem gondolták volna, hogy családi életükből hamarosan bestseller, majd Oscar-díjas film készül, Michaelből pedig Amerika egyik neves futballistája lesz. Bár a könyvvel és a filmmel elégedettek voltak, nemrégiben maguk is tollat ragadtak, hogy megírják saját változatukat, Egy szempillantás alatt címmel.

HÁTTÉR

Süteményillat és ráncos arc

Ülünk Ságváron a Zámbó család bérelt házában. A kályhában izzik a fa, az asztalon szendvicsek és sütemények. Riportalanyaink, a hatvanas éveiben járó Garamszegi Marika és a harmincnégy éves Zámbóné Nagy Mária - anya és lánya. Szeptember óta. Akkor fogadta lányául Marika Máriát.

Ne csak szóval szeress

Tiszacsege a balmazújvárosi kistérségben, Hajdú-Bihar megye nyugati csücskében fekvő ötezres város. Munkalehetőség alig: halászat és egy összeszerelő-üzem. Tiszacsege a Hortobágyi Nemzeti Park északi kapujában fekszik, a városban szóba sem kerülhetnek egyes ipari beruházások. Hajdanában az átkelő ténye emelte mezővárosi rangra, a meder természetes vámhatár is volt. Az itt lakók többsége a létminimum alatt, nehéz körülmények között él.  A csegei Művelődési Ház előtt tömeg. Mellette a mozi, homlokzatán: MOZ. Odabenn jó ruhákat, két tonna gyümölcsöt és tartós élelmiszert osztanak. A sor végén három fiútestvér az utcán. A nagyobb és erősebb fiú két öccsének és magának oszt szét egy banánt. Mert a kifelé tartó barát megkínálja a fiúkat a szatyrából. A nagyfiú kiveszi, köszöni, bontja, töri, töri, és magának is meghagyja a testvéri harmadot. Mindez a kínálástól számított öt másodperc alatt zajlott le. Sorban állás. Banán. Összetartozó szavak. Élettársak szó szerint – gondolom, nem vidáman. – Természetesen a jó meleg ruhadarabok a legkeresettebbek – mondja Polinszki Heléna középiskolás, aki a Hites Adakozók Hálózatához (HAH) tartozó önkéntesek egyike Tiszacsegén. Lakatos László, a csegei Városőrség tagja biztosítja a rendezvényt: – Jó, ha olyan van itt az osztásokon, aki ismeri az embereket. Ezért kértek arra, hogy jöjjek ide. Éjjeliőr vagyok az óvodában, onnan érkeztem, már csak azért is, mert tiszteletreméltó az emberi jóság.  Kovács Sándor, a HAH vezetője honvéd tiszthelyettes volt, utász-műszaki őrmesterként szerelt le 1987-ben, megtérésének évében. Azt kérdeztük tőle a csegei mozi előtt, a gulyáságyú mellett, hogy vajon hasznát veszi-e katonai múltjának csapata életének szervezésében. Mosolyogva érkezik az „igen”, és hozzáteszi: – A HAH „félkatonai” szervezet. Ő például a sátras kitelepülésvezető – mutat egy önkéntesre, aki éppen tányérokba meri a forrón illatozó, sűrű levest. – Mi oda megyünk, ahol szükség van ránk. „Jószolgálati kommandó” – állapíthatom meg a piros kabátosokról. – Azok az emberek, mint amilyenek a HAH önkéntesei és segítői is, akik a bajba jutott embereken segítenek hitből, szívjóságból, ők bizony emelt fővel járhatnak a világban. Ezért aztán az adományozás sajátos nehézségeit megismerve együttműködéssel támogatjuk a HAH tevékenységét is, és a környező településeken is önkormányzathoz tartozó intézmények segítik a karitatív munkát – mondta Jónás Sándor, Tiszacsege polgármestere.Papp Ignác Kispestről érkezett, hetente többször is eljön Egyekre és Tiszacsegére, mert ő az itteni Hit Gyülekezete pásztora. Amolyan nevető szemű ember, egyben realista. Azzal kezdi, hogy Isten maga a szeretet. Gyülekezetük ezért is járt nemrégiben Poroszlón, az idősek otthonában, ahová ajándékaikat vitték. A csegei és egyeki segítőkön valóban látni lehet, hogy szeretettel keresik, mit tehetnek az ügyért. Papp Ignác pásztor így összegzi mondandóját: „Ne csak szavakkal szeress, hanem tettekkel is!” Asztalsoron tányérokban forró gulyás hűl. – Kitettük hűlni, mert még elgörbül benne a műanyag kanál! Erős Pista is van az asztalon. Micsoda figyelmesség! Teszek belőle a levesembe kis kanállal. Két karéj kenyérrel szalvétában és a gőzölgő tányérral indulok, hogy helyet keressek magamnak a csegei mozi előtt felállított sátorban. Egy négyoldalú zöld asztalnál ülök le. Balról idősebb, kendős néni kanalaz jó étvággyal, elismerő fejmozdulatokkal. Előtte egy éthordó, mindhárom szintje levessel tele. Velem szemben ül az unokája, ő is kanalaz. A jobboldali székre teszem le tarisznyám, sapkám, közben jó étvágyat kívánva. Sűrű, forró leves. 600 adag készült, és bőven van benne hús. A fiútól néha kérdez valamit mama röviden, ő tömören és tisztelettudóan válaszol. Olyan kapucnis pulóvert visel a kabátja alatt, mint a fiam szokott – gondolom. Míg megettem azt a forró és ízletes gulyást ott velük Tiszacsegén, módom volt végiggondolni, mennyi mindenért tartozom hálával e tányér gulyáson kívül. Ők aztán felálltak. A fiú magához vette az éthordót. Elköszöntünk egymástól: Szép karácsonyt!

Álmodik a nyomor

A Város Mindenkié nevű csoport rendezett hajlék­talantüntetést a Blaha Lujza téri aluljáróban, ahol egy 1989-ben hajlék­talanok mellett kiálló tüntetés emléktábláján – micsoda véletlen – az Álmodik a nyomor című vers egy strófája is olvas­ható. Nemcsak a főpolgár­- mester programja ellen tiltakoztak egész éjjel, hanem a köz­területen alvás megbír­sá­­golása ellen is. Ezen a napon a nyolcadik kerületi tes­tü­let határozott: januártól tiltott és bírsá­gol­-ható a kukázás.

Karácsonyi körutazás

A világ több táján nagy készülődés és felhajtás előzi meg a karácsony ünnepét. A különböző országokban azonban más jelentőséggel bír az ünnep, és eltérőek a szokások is, amelyek ezeket a napokat kísérik.

A nő mosolya

Nincs rosszabb, mint egy frusztrált férfi. Talán csak egy frusztrált nő érhet a nyomába. És ha ezek ketten összeházasodnak, nagy valószínűséggel egymáson verik le önértékelésük hiányosságait. A frusztrált férfiakat egyébként többnyire frusztrált anyák nevel­ték. És a kör ezzel bezárult. Az alábbi történet arra is jó lehet, hogy ne akarjunk így élni. Mert számít, hogy mit akarunk.

Kornis Mihály: Tábori Pál története

Aki szereti a könyveimet, tudja, hogy mindig a családomat írom. Abban a másik világban engem Tábori Pálnak hívnak. De még ezt a nevet sem én találtam ki. Emlék. Mondhatom, emlékmű. Története van. Úgy kezdődött: olyan egyedül voltam, mint a kisujjam. Mint a gyerekek. Meg a felnőttek is ezen a világon. Minden osztályban elhagyatottnak éreztem magam. Annak érzem ma is, mint minden önmagához becsületes ember. Nincs segítség. Ez az élet próba. Meg kell találni a titkos ajtót. De a második elemiben, a forradalom leverése után, még nem találtam kifele az ajtót. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy a magányom ne fájjon, ne égessen belülről, mint a tűz. Nem tudtam felmenteni magam az alól, hogy én az iskolában rosszul érzem magam. Én vagyok az oka. Minden idegen. Minden ellenséges. De volt egy fiú, az alacsony Bárdos, akinek a papája a háborúból ismerte a papám, ő már első elején kedvesen a pártomat fogta. Még a szünetekben játszani is hajlandó volt velem, különben más senki. Iskola után olykor leálltunk fejelni, de nem éreztem vele egyenlőnek magam. Felmehettem hozzájuk rexbilliárdozni is, de ő azért nem volt a barátom. Csak én voltam az övé. Nekem nincs barátom.Ez nagyon fájt. És már évek óta. Azt gondoltam, én talán nem is vagyok ember, csak embernek nézek ki. Azért nincs barátom. A többiek érzik is. Nem is állnak szóba velem. Hasonlítok hozzájuk, de én nem vagyok az, mint ők. Tudják, hogy tudom. És ez bántja őket. Néha még a Bárdos is pofán csapott, de ő csak úgy barátságosan. Amikor iskola után hazafelé gyalogoltunk, mindig a Szervita téri templom előtt váltunk szét. Az volt a barátság, hogy ő elkísért odáig. Nehogy a térről elkapjanak és szétverjenek. A stoptábla vasába kapaszkodva ott még váltottunk pár szót, majd ő búcsuzóul pofán csapott lazán. Barátian. Indult haza. Én is. De rángattam a vállamon a táskám, sokszor vicsorogtam kínomban, míg a kapunkig trappoltam, hogy sírva ne fakadjak. Mert én már 1955 szeptemberében, az iskolábajárás első hónapjában eldöntöttem: a szüleimnek nem mondok semmit arról, hogy mi van az iskolában. Szégyelltem előttük, hogy engem nem szeretnek. Ez egy életen át kísér. Ha úgy érzem valahol, hogy nem fogadnak el, kisértetté válok, egy remegő senkivé. Aki én vagyok, a mennyezetre tapad és onnan néz. Lent meg mindent elront. Nem tudok írni, nem tudok számolni, nem tudom a pacákat a lapról eltüntetni, se bekötni a füzeteimet. Nem illek én ide. Rossz volt az iskola, ahogy volt. Akkor jött a forradalom lármás kitörése! Mintha egy angyal az utolsó pillanatban levette volna a vállamról a bajt. Én imádtam a forradalmat ezért. Azért szurkoltam, hogy minél tovább tartson. Aztán összezavarodtam. A szemem láttára öltek utcán embert. Meg láttam sok mást is. És fél ország disszidált. Ha addig titokban azt gondoltam, hogy a halál nem igaz, hanem csak úgy mondják, most meg úgy éreztem, hogy egyszerre halunk meg. Mikor Kádár János átállt az oroszok oldalára, Magyarország meghalt. Aztán elfelejtette és úgy tett, mintha élne. Azt gondoltam, hogy minket már a második világháborúban is megöltek egyszer, bár azt előlem titkolják – de most aztán végleg, nem csak a zsidókat. A forradalom után mindennek vége volt. És ezt mindenki tudta. Míg el nem felejtette. Hát ez már csak így van, mikor már mindenki halott és mégis élni kell. Újra kezdődött az iskola.  Akkor egy szép napon, 1957 elején, harmadik óra elején a pedellus behozott az osztályba egy megszeppent kis srácot; olyan szeplős volt, mint a pulykatojás. A bőre hófehér s lángvörös a haja, szőke a pillája. Nekem rögtön tetszett. Kihirdették, ő Tábori Pál, ezentúl idejár, fogadjátok őt be és legyetek jók hozzá. E kisgyermeknek nem lesz könnyű sorsa, mondta a pedellus, amit nem értettem, néhány hónapra el is felejtettem. Kicsengetés után egyszerűen odarohantam hozzá, mert első akartam lenni, megszállt valami, bezuhantam a padjába, és a legkisebb teketória nélkül felajánlottam neki a barátságomat. Hogy legyünk mi barátok. Amit a legnagyobb meglepetésemre elfogadott. A lélegzetem elállt. Jó, mondta, jó. Pillogtak a pillái. Uzsonnát cseréltünk, utána kihívott a folyosóra fogócskázni is. Én legyek a fogó, ezt is megengedte. Rohant előttem, mint a szél – én pedig rohantam utána, a boldogságtól ködbeborult szemmel. Először fogócskáztam valakivel, aki csakis velem akart. Sikítva nevetett! Én is úgy kacagtam. Átugrott akárkit, átbújt bárki alatt, őt mégsem ütötték meg. Most engem se bántottak. Attól a naptól jódarabig nem nyúlt hozzám senki. Búra alatt éltem. Első barátomat tehát Tábori Pálnak hívják. Ha nem számítok egy kaposmérdi fiút, akit ötéves koromban ismertem egy napig. De aztán megverték és többet sose láttam. Róla szól a NEKEM AZ ÉG könyvem. De ez a vörös hajú kisfiú 1957 kora tavaszán, tényleg az első, tehát a legfontosabb barátom volt, anélkül hogy tudta volna. Belepottyantott a szívembe valamit, ami átsegített aztán egy hosszú életen. Két dologra emlékszem. Az egyik az, mikor a stoptábla körül megtanított körbeforogni. Látni a világot. Úgy nézni a mást. A Városház utca és a Szervita tér sarkán álldogáltunk alkonyati estében, a délutános iskolakínzások után, de már kiengedve, hazafelé menve, a táskával a kézben, 1957-ben. Az első enyhe téli este. Kora tavaszi? Ugráltunk, vihorásztunk, a három jóbarát, mert Bárdost is bevettük, pompás ötlet volt, már nem tudom, kié. A Táborival még úgyis együtt megyünk tovább kettesben. Az az idő már a miénk lesz. Addig meg…Búcsúztatjuk a Bárdost a templom előtt! Egymás körül futunk, közben ordítva beszélgetünk meg csikizzük is egymást, meg  struccpuszit nyomunk a másik fejére. Tudod te, mi a struccpuszi?  Úgy kell, hogy a behajtott második és harmadik ujjgöccsel hegyeset koppintasz a kis haver fejére. Az fáj ám. De barátok közt bárki üthet struccpuszival bárkit. Letekerjük a sálainkat és azzal verekedünk, letépjük magunkról a téli kabátot, és fel-felugrálunk megnézni: ki tudja megütni a stoptáblát? És a stopvonalat rajta? Ki tud belecsapni úgy, hogy picit zengjen? Na és ki tud belecsapni annyira, hogy utána fájjon a keze? Mokányul. Mind a hárman tudunk úgy. S tovább röhögünk… De akkor már el vagyunk fáradva. Bele vagyunk kapaszkodva a stoptábla vasába, úgy félkézzel, lomhán mint az állatkerti majmok. A vason lógunk, himbálódzunk egymás mögött, lihegve. Megszólal a Tábori, aki legelöl áll, illetőleg lóg: – Nézzetek ide…Egy mozdulattal mögém lendül.– Magamtól repülök! Lehet így forogni. Nincs benne munka. Meghajt az atom.Meghajtja. De tény! – Anélkül, hogy lépnék. Karral tartom magam, és a súlyom átvisz!S még egyszer átlendül. Hát ez megdöbbentő. Minden munka nélkül. Még egyszer, még egyszer… Tábori kileng. El is állunk onnan. Távolabbról nézzük, olyan merengő tisztelettel, mint egy cirkuszi mutatványt. – Ti nem akarjátok?Dehogynem.Ott lengünk.Hát az milyen jó volt!  Már kezdetben is jó volt. Először a Bárdos próbálta utánozni, de abból láttam, hogy jó, mert Tábori lengés közben lehúnyta a szemét. Átlengett tízszer is. Apám, ez milyen jó! És már mind a hárman lógtunk és ugyanakkor lengtünk, ő testvériesen mögöttem lengett, tudta, hogy félek és úgy lökött, hogy fogott, belenevetett a nyakamba, úgy nézd, hogy ne teljesen csukd be a szemed. De ne is nyisd ki, hanem forogjál. És közben nézzed a más világot. Vedd már észre. Más a világ.  – Más.– Látod?– Más – állapította meg a kisnövésű Bárdos is, nyihogva – Aha. Félig kell csak nézni. És akkor és akkor….  Én is látom ám.Nem tudom, hogy látta-e. De én láttam. Ez egy másvilág. Akkor láttam először. Mielőtt elmondanám, ha tudom, megtanítlak titeket is, hogy kell. Elmondani nehéz. Ha kipróbálod, inkább meg fogod érezni… Mikor körbeforogsz, kapaszkodva, vagy netán a sarkadon, amit előtte otthon is csináltam – de azt nem tudtam, hogy félig kell becsukni a szemet! Én mindig halálforgást csináltam a sarkamon pörögve, tiszta behúnyt szemmel, hogy nagyon szédüljek, de mégse essek el, mert akkor elkapok egy karfát, vagy a radiátor sarkát, csak a szédülést élvezzem – de az lópikula volt ahhoz képest, amit Tábori tud: mikor úgy nézel a világra, hogy te vagy mozgásban, nem az autók. Ha te vagy az erősebb, nem az utca népe. Ha te vagy, aki él,  igenis nem a kommunizmus vezető ereje, hanem te vezetsz. Ha TE látod, és nem téged látnak. Ha meg mered csinálni, hogy ne erővel szálljál, hanem önnön súlyoddal, nevetve… Akkor elrepülsz. Fölébe szállsz. Ennek az egésznek. Amíg csak akarod. És látsz egy más világot.Amin kívül állsz. Pontosabban repülsz. Magadtól repülsz! És akkor kiderül, meglátod: minden más. Nem is úgy van. Hanem a semmi: semmi. És te vagy, aki forog. Ez a helyzet. Ezt láttam meg. Máig ebből élek. Nem úgy van a világ, mint ahogy mutatja, szeretné mutatni, ó mindent megtesz érte: nem igaz. Te vagy, aki él. Az ember van fölényben. Te teszed a világot, ha világot akarsz. Különben a világ nem él. Takar. Magát takargatja, de azzal betemet. S szálltam ott a sarkon! Láttam két szememmel, hogy szikrázik fel a hóttunalmas Petőfi Sándor utca, a kígyós Patikánál, a Rózsavölgyi mellett mint válik izgatottá a sunnyogó szürkület. A fagyos arcú járókelők siserehada miáltalunk ragyog valami mássá: hangyákká, hangyákká! Átalakul a tér. Csodavilágban kerengünk, amit még nem láttunk. Ebben a világban van egy más világ. Sokkal jobb és szebb, mint ami a hétköznap kirakatában áll. Mindenki azt veszi. Megeszi. Mi nem.Pedig ha úgy nézzük, mi csak három második elemista kis krambó vagyunk, akik egy stoptábla vasa körül keringnek, mint a kerengő dervisek, a boldogságtól és röhögéstől fuldokolva, hogy mi élünk. Iskola után! Világot reptetünk. Holott ha úgy nézzük, ez a világ mostanában izgő-mozgó sírdomb.  De mi nem úgy nézzük.

Konrád György: Mi ez már megint?

Ez a szerkesztett naplójegyzet az 1980-as években keletkezett.

Salamon Pál: Utazás

Most Apámmal történt, hogy nem higgadt megfontolásra, hanem ösztönei parancsára lépett a Kancellár íróasztalához. Az arcához közelhajolva kérdezte:–ŰElmondhatok valamit?–ŰMondja, csak mondja! – rivallt rá a Kancellár.Apám hátralépett.–ŰÖn, Kancellár úr, talán 1920-ban vagy 21-ben volt munkanélküli Bécsben. Az a héber, akiről beszélek…A Kancellár közbeszólt.–ŰAzt hiszik, nem tudtam, hogy Önök héberek…Apám zavartalanul folytatta:–Ű…az pedig Budapest Csikágó nevű negyedében, az István úton munkanélküliként a hátán hordta fel a fa- és szeneszsákokat a megrendelők harmadik, negyedik emeleti lakásaiba. Mindaddig, amíg megalázás céljából, felesleges árkok ásására rendelték… ez ment negyvennégy júliusáig… azután ez a munkanélküli marhavagonba zsúfolva érkezett Buchenwaldba, a bájos Weimar melletti táborba. Ez az ember a marhavagonban találkozhatott és utazott a táborig egy Sebők Béla nevű tizenkét éves gyerekkel, akit egy budapesti utcán, kiskabátban fogtak el. A gyerek fázott és reszketett a rémülettől. Éjszaka a zsúfolt vagonban Béla ezt ismételgette: „Hol van az anyukám és az apukám?” A budapesti munkanélküli erre azt felelte, hogy amíg apukád előkerül, addig én vagyok az apád. A táborban novemberig együtt vonszolták a kátránnyal átitatott nehéz talpfákat. December egyik utolsó napján Béla gyerek a nehéz talpfák alatt megbotlott, elesett, a térdéből ömlött a vér. Táborbéli apja ölben vitte a barakkjukba. A gyerek másnapra belázasodott, és vízért könyörgött. Csakhogy villanyoltás után a foglyoknak tilos volt kilépni a barakkból. A budapesti munkanélküli kiszökött az udvarra, hogy a földből kiálló csőből vizet vigyen fogadott fiának. Még nem érte el a csapot, amikor az őr észrevette, és puskatussal addig verte, amíg elájult. Akkor hideg vízzel locsolta le a hóban heverő foglyot, hogy ha még él, megfagyjon. Ez volt a budapesti munkanélküli szerencséje, mert a hideg víztől feléledt, és a közeli francia barakkig vonszolta magát. Ott a barakk előtt egymásra dobált fran­cia halottak egyikéről levette a száraz ruhát, magára öltötte, és bekúszott a francia foglyok közé. Reggelig virrasztott ott, majd még riadó előtt visszalopakodott a barakkjába, de fogadott fiát már nem találta a priccsén, mert a Béla fiú éjjel meghalt, és kivitték a halottas kamrába.Egy vagy talán két végeláthatatlan percig csend honolt a dolgozószobában, amely csendet a Kancellár tört meg.–ŰÚgy sejtem, az a budapesti munkanélküli Ön volt.–ŰÉn voltam, Kancellár úr.–ŰAkkor köszönöm, hogy alkalmat szolgáltatott bocsánatot kérnem Öntől, és személyén keresztül német népem testvérnépétől.Az adott helyzetben szükséges megfontolás nélkül ugrottam talpra.–ŰMilyen testvérnépről beszél?!A Kancellár arcvonásai pattanásig feszültek. Vártam, hogy íróasztalán átlendülve nekem ugrik.–ŰA héberekről beszélek! Jól hallotta, a héber népről beszélek.Korábbi figyelmeztetéséről megfeledkezve tettem fel a kihívóan hangzó kérdést. Pedig a Kancellár már Apámat figyelmeztette, hogy minden hozzá intézett kérdés felesleges, sőt, ellenséges, mert az a küldetést teljesítő emberben, valójában az Úr akaratában való kétkedés. Hogy feledkezhettem meg erről, holott már Apám egy korábbi kérdése is bajt hozott ránk!Ki tudja, miért történik, hogy az elkövetett hibát gyakran nem annak kijavítása, hanem megismétlése követi? Ezt bizonyítja, ami a Kancellár indulatos válasza után történt. Ahelyett, hogy nyakamat vállam közé húzva lapítok a vihar csillapodásáig, ezúttal arról feledkeztem meg, hogy bizonyos helyzetekben és bizonyos emberekkel szemben a legvitathatatlanabb jogot veszi semmibe a hatalom. Ez történt azon a korai éjszakán Adolf Hitler dolgozószobájában.A Kancellár válasza hallatán megfontolás nélkül, Apámra se pillantva felpattantam, sőt, dobbantottam is:–ŰEzt komolyan mondja… Kancellár? – kiáltottam.–ŰMit hallottam? – süvöltötte Adolf Hitler – Mit hallottam?Helyéről felállva Apám válaszolt.–ŰEgy meglepő kijelentésén való meglepődést hallott, Kancellár úr.Nem lehet tudni, vajon a Kancellár hallotta-e Apám magyarázatát, mert íróasztala mögül előrohanva féktelen vágtába kezdett, miközben ezt üvöltötte:–ŰMi folyik itt?! Kérdések, vallatás… talán számonkérés… meghazudtolás…! Őrség!!!Őrség helyett azonban – mint előző alkalommal is – a Kancellár felesége viharzott be, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy a férjével való találkozóinkat rendszeresen végighallgatózza. Jókor érkezett, mert ezúttal az előző válságos helyzetnél is válságosabb helyzet a Kancellár idegösszeomlásával, sőt, még rosszabbal fenyegetett. Minthogy ezúttal nem merészeltem a Kancellár segítségére sietni, felesége – a Kancellár derekát szorosan átkarolva – vezette ki a dolgozószobából.(…)Azt ugyan tudtuk, hogy Éva asszony rendszeresen férje dolgozószobájának ajtajára tapasztja a fülét, azt azonban fel nem foghattam, vajon miért vállal cinkosságot a Kancellár felesége az Isten tudja honnan felbukkant látogatóval. Csak később, Éva asszony 1935. de­cember 2-i naplófeljegyzését olvasva tudtam meg, minek köszönhettem a Kancellár asszonyának meglepő ajánlatát. A naplóbejegyzés: „Miért nem visz el engem a Sátán? Pedig nála jobb lenne nekem, mint itt.” Aláírás: Eva Braun. Akkor azonban még értetlenül, sőt valami csapdára gyanakodva motyogtam köszönetet.Pontosan délután négykor tárult ki az ajtó. Apám belépett a Kancellár dolgozójába. Miután az ajtó bezárult mögötte, Éva asszony intett, tegyem, amit ő. Mindketten az ajtóhoz osontunk, hogy füleinket rátapasztva, hívatlanul vegyünk részt Apám és Adolf Hitler újabb találkozóján.–ŰTisztelt uram – szólalt meg a Kancellár –, ezúttal négyszemközt van az egykori bécsi és a budapesti munkanélküli. Kérem, húzza közelebb a székét.A zajból ítélve Apám megtette, majd megszólalt.–ŰÖn, Kancellár úr, tegnap azt mondta, és evvel mindkettőnket megdöbbentett…A Kancellár türelmetlenül szakította félbe Apámat.–ŰTalán hihetetlen, amit mondtam? Akkor most még egyszer mondom: igen­is, kedvelem, nagyra tartom, és akárki akármit hisz, én német népem testvérnépének tartom a hébereket.–ŰOlyannyira szeretnék erről többet megtudni, hogy tegnapi felindulását nem kockáztatva azt mondom… – a széknyikorgásból ítélve Apám ekkor fel is állt – … elhiszem Excellenciád szavait. Akkor hogyan történhetett mindaz, ami több millió héber asszonnyal, gyerekkel és férfival – közöttük velem is – megtörtént?–ŰÚgy történhetett, hogy az Ön által elmondott és a többi súlyos, sőt, borzalmas eseményekről nem tudtam.Apám hangját hallottam:–ŰGondolom, a Kancellár úr is jogosnak ítéli az újabb kérdésemet.–ŰTegye fel! – hallottuk Éva asszonnyal a Kancellár érdes hangját. – Tegye fel!–ŰHogyan lehet az, hogy Ön, a Harmadik Birodalom Vezére nem tudott arról, ami Birodalmában történik, pedig páratlan eseményekről volt szó?!–ŰÚgy lehet, és úgy igaz, hogy súlyos gondjaim közepette a héber nép újabb megpróbáltatásai részleteiről éppen a nagyrabecsülésem és a mélyen érzett rokonszenvem okán nem is akartam tudni! Világos?Ezután Apám döbbenetét követő csend következett.–ŰVilágos… világos… – hallottuk Apámat – …de az nem, hogy miért éppen népünk barátjának uralma alatt szenvedtük el történelmünk legsúlyosabb megpróbáltatását.–ŰSajnálatos, hogy Ön nem figyel a szavaimra! Most mondtam, hogy a borzalmakról nem tudtam, mert az emberi faj megmentéséért folytatott küzdelmem közepette távol kellett tartsam magam hivatalnokaim túlbuzgóságától. Tudnia kell, uram, hogy a hivatás teljesítésére kijelöltek parancsait sajnos mindig túlbuzgóságra hajlamos hivatalnokok hajtják végre. Én, Adolf Hitler csupán a héberek bizonyos jogait és állampolgári helyzetét korlátozó intézkedésekre adtam parancsot. A többi az elismerést hajszoló alantasok túlbuzgalmának tragikus következménye.Eva Braun asszonnyal ismét Apám hangját hallottuk.–ŰExcellenciád ne minősítse okvetetlenkedésnek, ne adj Isten, kötekedésnek a kérdést: egyáltalán miért kellett az Ön által nagyra becsült héberek ellen szigorú intézkedéseket hozni? Önnek, a héberek barátjának nem lenne gyanús, ha ez a kérdés nem hangzana el?Ezután ismét hosszú csend következett. Eközben mi Éva asszonnyal egyre feszültebb érdeklődéssel vártuk a folytatást. Hallgatózásunk közben előbb Éva asszony haja csiklandozott, ami az adott helyzetben véletlen is lehetett. Az már kevésbé, hogy olykor a homloka, sőt, fe­­lém eső orcája az enyémhez ért, és azt nem sietett elvonni. Ez pedig még szabálytalan és kockázatos hallgatózásunk izgalmában sem lehetett véletlen. Bár, ki tudja?Ismét a Kancellár hangját hallottuk.–ŰJogos kérdése világos és őszinte választ érdemel. Vegye tudomásul, hogy én nem csupán német fajtám, hanem az egész emberiség életképességének megóvására érkeztem a Történelembe. Márpedig csakis tiszta fajta képes a túlélés, a fajfenntartás küzdelmére. Ezt bizonyítja, hogy tiszta fajú germán seregeim hetek alatt hódították meg Európát. Amikor bevonultam a nem is olyan régen rettegett Napóleon Párizsába, a gyáva franciák helyett már én szégyenkeztem. Elmondták nekem, hogy Churchill, aki Párizsba sietett, hogy megszervezze a franciákkal közös ellenállásukat, a francia miniszterelnököt a szeretőjével az ágyban találta, miközben páncélosaim már útban voltak Párizs felé. Márpedig ez a történet akkor is igaz, ha nem történt meg.Ezért nem kerülhettem el az össze-vissza keveredett latin, szláv és angolszász népek elleni harcot, amit a germánok megbonthatatlan egysége követelt. A közös célért való küzdelem feltétele a közös ellenség kijelölése. Közös ellenség, közös gyűlölet, közös harc. Erre a héberek a legalkalmasabbak, mert a zsidóüldözés történelmi hagyomány. Egyházalapítók hívek toborzására, politikusok pártalapításra, eladósodott királyok pénzszerzésre eredményesen alkalmazzák.Ezután minden eddiginél hosszabb és súlyosabb csend következett, amely mindkettőnket aggodalommal töltött el. Ekkor Éva asszony az ajtó elé térdelt, majd a kulcslyuk zárólemezét elfordítva kukucskált be férje dolgozószobájába. Arcáról igyekeztem leolvasni, mit lát. Erre nem sokáig volt szükség, mert hátra sem fordulva nyúlt a kezem után, maga mellé vont, majd egy időre átengedte nekem a kulcslyukat. Így én is megláthattam, hogy Apám és a Kancellár szótlanul ülve néznek egymásra. A végtelennek tűnő percek múltán végül a Kancellár szólalt meg.–ŰKérdez, kérdez és kérdez… de azt, hogy hogyan jutottam a fajtisztaság sorsdöntő eszméjéhez, nem kérdezi meg! Pedig ez a homo sapiens fennmaradásának feltétele. Ön pedig éppen erre nem kíváncsi!!! Ön a sokaság szokását követve éppen a lényegre nem kíváncsi! Talán nem is akarja tudni?!–ŰDe akarom!–ŰNa, végre! – kiáltott fel a Kancellár – Na, végre! Akkor most világos és cáfolhatatlan választ adok Önnek, olyat, hogy a süket és bamba Történelem is megtudja. Most figyeljen! Nem én, hanem a héberek fedezték fel a fajtisztaság sorsdöntő jelentőségét, és alkalmazzák ősidők óta napjainkig! Talán nem a héberek azok, akik, mint az én germán hadosztályaim, zárt sorokban, más népekkel nem keveredve vonulnak a Történelem hajnala óta? Miközben fajok és né­pek sokasága jelent meg, majd tűnt el nyomtalanul! Pedig egyetlen nép sem viselt el megjelenése óta olyan megpróbáltatásokat, mint a héberek. Azt hiszik, nem láttam az elképedésüket, amikor azt mondtam, hogy a német és a héber testvérnépek? Pedig azok! Mert mi valósítjuk meg a Teremtő akaratát, amely szerint az én né­pem a rendezett sorokban vívott harcot, a héberek a tudattal bíró ember szellemi erejét képviselik. Mi ketten valósítjuk meg az Úr parancsát: legyen erős a karod, mert avval teremtettelek! És legyen erős a szellemed és képzelőerőd, amely képessé tesz, hogy ne a faragott szobrokat és festett képeket imádjátok, hanem a láthatatlan Teremtő Istent tiszteljétek, és parancsait kövessétek! A láthatatlan Istent – a képzeletgyenge pogánysággal szemben – a héber Ábrahám mutatta meg a népeknek. Minthogy Önök, héberek, csakúgy, mint mi, németek, erősek vagyunk, ezért voltam bátor egy nagy cél érdekében megpróbáltatásnak kitenni az Ön népét, uram. Úgy gondoltam, majd csak kibírják. Ha kell, még alantasaim túlbuzgalmát is kibírják!Az ezt követő eseménynek csak a megtörténtéről tudok beszámolni. Indítékai előttem is homályban maradnak. A Kancellár szavai hallatán gondolkodásra már se időm, se kedvem nem volt. Térdelő helyzetből fontolgatás nélkül szöktem talpra. Úgy emlékszem, közben Braun Évát is félrelöktem. Talán el is terült a földön. Felrántottam az ajtót, és a Kancellár íróasztala felé iramodtam. Közben vettem észre, hogy Apám int, tűnjek el. A nyomaték kedvéért nem csak intett, de el is kiáltotta magát.–ŰAzonnal menj ki!Már említettem, hogy csupán az eseményről számolhatok be, indítékomat csak találgathatom. Lehet, hogy igazam utáni hajtóvadászatom hevében nem tettem eleget Apám felszólításának. De lehet, hogy önállóságom olcsó bizonyítására az apák ellen gyakran választott lázadást gyakoroltam.A Kancellár íróasztalához olyan közel álltam meg, hogy a következő másodpercekben jól láthattam az orra alatt rövidre nyírt bajszának rándulásait.–ŰÖn, az egykori bécsi munkanélküli, parancsot adott a nagyra becsült héberek elleni szigorú intézkedésekre, és nem törődött azok kö­vetkezményeivel. Ugyanakkor egy volt budapesti munkanélküli fogolytársaival, embernek való élelem és ruha nélkül, rabszolgamunkát végzett az Ön egyik táborában, amelynek kapuja felett az „Arbeit macht frei” felirat fogadta a rabokat. Ez az ember, aki 1945 februárjára 34 kilóra fogyott, észrevette, hogy az éhezéstől és reménytelenségtől zavaros tekintetű társai a haldoklók mellől elemelik napi kenyéradagjaikat. Előbb szóval, de ha az nem használt, maradék erejével akadályozta meg a lopásnak alig nevezhető kenyérszerzést. Az alig tolvajok ráförmedtek: „Te őrült, nem látod, hogy ennek már nem kell kenyér!” Mire a budapesti munkanélküli azt válaszolta: „Az lehet, de még élő ember kenyerét akkor se veszitek el, mert akkor ebből a pokolból talán élve szabadulhattok, de ha elvennétek, akkor máris halottak vagytok!”

Beszélgetés Ungvári Tamás professzorral

A kultúra fontosságát ugyanúgy el kell adni, mint a mosó­­port. Nálunk is volt Öveges professzor, Hegedűs Géza. A nagy nép­szerűsítők közönséget toboroznának az olvasáshoz.

KÁVÉSZÜNET

Filmek az ünnepekre

Mit tegyünk, ha szeretnénk valami értelmes és inspiráló alkotást látni? Segítségképpen összegyűjtöttünk néhány filmet, amely képes arra, hogy megmozgassa agytekervényeinket, és felrázza az egész évi mókuskerékben eltompult érzelmeinket.

Tűzálló szövetség

A házasság életünk legszorosabb emberi viszonylata. Míg a szülő és a gyermek szoros kapcsolata idővel természetes módon alakul át egymást tisztelő és segítő felnőttek lazább kapcsolatává, a házastársak szövetsége jó esetben olyan, mint a minőségi bor: az idő megpróbálja, megérleli - és még zamatosabbá teszi. Legalábbis ez ennek a fontos létállapotnak az „eredeti tervrajza”.  A Fireproof (Tűzálló) című film kezdetén azért a jóval szokványosabb mai mintával találkozunk: hogyan hidegül meg a szeretet és hullik darabjaira a bizalom a két fél között. Ám egy váratlanul támadt lehetőség talán megnyithatja a helyreállás útját…

Bagi-Nacsa interjú

A Bagi-Nacsa duó tagjai, mint a hazai humor speciális képviselői, lapunk hasábjain jelentik be , hogy megalapították a sit down comedy műfaját. Ennek beláthatatlan következményeiről olvasóink első kézből, tőlük értesülhetnek.
Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!